Az első Olimpia, amiről halvány emlékeim vannak, az a '80-as Moszkvában rendezett Olimpia. Persze nem sok, 4 és fél éves voltam akkor, csak annyi maradt meg bennem, hogy Misa Mackó, a kabala a záróünnepségen lufik szárnyán az égbe repült.
A '84-es játékokra már élénken emlékszem, mármint az atlétika pályákon sürgölődő sportbírók élénknarancssárga színű zakójára. Meg Carl Lewisra, meg Edwin Mosesre, meg a bojkottra meg az MTV-an sugárzott nyúlfarknyi összefoglalókra. Ja, meg a záróünnepélyen fellépő Michael Jacksonra.
A szöüli volt az első Olimpia, amit már lelkes szurkolóként előre vártam: elolvastam előtte-közben-utána, mindent, amit csak lehetett, hallgattam a rádióban, amit csak lehetett, néztem a TV-ben, amit csak lehetett.
A '88-as játékokat a szeptemberi iskolakezdés után rendezték, a tanév első jelentős eseménye az Úttörőcsapat tagjainak számára meghirdetett "Olimpia '88" című vetélkedő volt. Megfűztem néhány osztálytársamat, hogy induljunk. Csapatunk a keresztségben a "Darnyi Tamás csapat" nevet kapta. A 2/3 részben szellemi, 1/3 részben fizikai feladatokat tartalmazó versengést toronymagasan meg is nyertük.
Talán mindezt el is felejtettem volna, ha nem kerül most pakolás közben a kezembe Ernest Hemingway Veszélyes nyár című könyve. Ez volt a jutalmam és máig (és mindörökké) az utolsó "jelentősebb sportsikerem". :)
Utolsó kommentek